És akkor most elkezdtem más zenéket hallgatni, Edith Piaf, néha Pavarotti, közben drum’n’bass, aztán Moloko, aztán Bossanova, aztán nem tudom…Közben érdekelnek új témák, régi emberek, az életük, a történetük. A legtöbb dolog ami úgy vonz, hogy szinte semmit nem tehetek ellene, számodra idegesítő és béna. Szivesen elnézegetnék egy rozsdás kaput amit benőtt a borostyán és akár tennék is elé egy karosszéket, amit én festettem, én kárpitoztam, aztán bele is ülnék, abban a kalapban, amiben szeretek lenni, mert abban benne vagyok. És akkor , ott, le is fotózhatnál, fekete-fehérben, de szerinted ez is egy hülyeség, ez is béna. Nem baj, majd csendben maradok, mások előtt ezt ne, meg majd ha rájöttem hogy mennyire gáz is vagyok, majd meggondolom, aztán kitalálok valami értelmeset.
Idegenek lettünk. Ezt hallottam ma a fejemeben. Tök hallaható volt. Olyan idegenek, akik eltűrik egymást, elmennek egymás mellett szobákban, telkeken, túlélnek, de igazából nem szeretnének részt venni egymás életében, mert az unalmas, idegesítő, taszító. Miközben meggyőződésünk, hogy igeni izgalmas, vonzó, érdekes emberek vagyunk, akiket valakiknek igazán érdemes lenne megismernie, mert ez tény, de egymásnak már nem fogjuk ezt jelenteni többet. Már nem. Most nem. A hagsúly a most-on van. Nem tudok abban az életben maradni amikor még vágytál rám és imádtál. Amikor még remegett a kezed ha hozzám értél és szerettél beszélgetni velem, mert értetted amit mondok. Néha nagyon messzire megyünk, néha nem ússzuk meg ezt, hiába szeretnénk, mert az a belső fájdalom nem megy el, nem akar, és akkor el kell indulni.
2017.06.11.