Mostanában mennyit hallom, nem, inkább olvasom – hogy ,,nincsenek szavak”, meg hogy ,,elfogytak a szavak”. Tényleg hánynom kell tőle, mert miközben ezt mondja, akkor épp beszél, ettől lesz olyan nagyon nem igaz az egész. Közben megvan, megértettem, van ez így. Ahogy öregszel, érnek olyan benyomások, megtörténnek úgy dolgok, hogy onnantól már nem állhatsz ugyanazzal a bamba képpel és vigyoroghatsz ugyanúgy a fenyőfa alatt, mert épp annak van itt az ideje. Hogy valaki egyszercsak fogja magát és meghal, nem kérdezi Tőled hogy mit gondolsz, milyen lesz ez neked, mit fogsz csinálni abban az időben amit eddig vele töltöttél. Hogy vannak emberek akik tényleg úgy élik le az életüket, hogy abban semmi örömüket nem lelik és már teljesen meghalt bennük a vágy hogy változtassanak, csak görbülnek, ráncosodnak, végül meghalnak, úgy, boldogtalanul, és még sorolhatnám.
Van, hogy hazaérek, megállok a ház előtt és nem tudok kiszállni az autóból. Ott ülök még két percig, amíg látom magamat kívülről és mérlegelem, hogy tetszik-e amit látok? Hogy akarom-e még ezt, vagy legyen valami más?
De olyan is van, hogy balra kanyarodnék a kocsival és mögöttem senki, így bármeddig elmélázhatok, csak ülök, át kéne jutni de anniyra azért nem fontos, mert ott még van egy pillanat, ott még jön egy következő sor abból a számból amit épp hallgatok, ott még történik velem valami. Nem lehet mindent kimondani, leírni, elmondani, megosztani.
Ma reggel futottam a kutyámmal, korán volt még, sehol senki, legalábbis azt gondoltam. A földek mellett haladtunk, gyümölcsösök, lucerna mező, végül egy kisebb telek, amin egy pocakos, borostás férfi állt, a kapájára támaszkodva merengett le a meredek mező felé, meg sem mozdult, észre sem vett minket. Elkaptam az Ő pillanatát, amikor nem voltak szavak…amikor Ő nem volt ott, csak a teste nyomta az éppen kötelező rutint, csinálni kell, ott kell lenni, de néha megáll és elmenekül. Talán ezekből a pillnatokból építjük később azt a képességet, amivel meg tudjuk élni a nagyon jó, a nagyon tökéletes élményeinket, amik után aztán sokat élt, sokat látott emberekké válunk, egy a sok közül, aki képes adni, mert már van mit. Így válunk valaki másnak később egy következő ,,nincsenek szavak”-élményévé.
